Meztelen a király – de jobb nem észrevenni // Sztrehalet Oxána írása

Nem tudom, hogy a most érezhető távolság alkotó és befogadó között vajon korunk sajátja-e, vagy pedig egy az emberi létünk alap kérdései közül, amelyeket időről-időre újból fel kell tennünk; úgy, ahogy történelmünk során többször elfelejtettük már emberségünk mibenlétét, hogy aztán új közegben, más szavakkal újból megtalálhassuk. Mindenesetre a kérdés felszínen van, így hát érdemes vele foglalkozni.

Általános vélemény, hogy a magyar kortárs képzőművészettel szemben az emberekben kialakult távolságtartás és érdektelenség az oktatás hiányosságaiban gyökerezik. Ebben rengeteg igazság van, sajnos mára az oktatás akut betege lett az országnak. Gyakran rosszul képzett tanárok, rossz tanmenetek alapján tanítanak 50-60 éves könyvekből. A probléma jól látható, de nem történik semmi. Arról, hogy milyen rossz ez a helyzet, hogy kik a felelősek, hogy kinek kellene tennie valamit, több száz oldalas magyar panaszt írhatnék. E helyett viszont inkább azzal szeretnék foglalkozni, hogy milyen felelőssége van az alkotóknak ebben, hogy vajon nem az alkotók kezdték-e el megtölteni a galériákat belső poénokkal, vagy talán az alkotók kezdtek cinkosok titkos nyelvén beszélni, mely a befogadó számára érthetetlen és zavarba ejtő. Bár osztom a nézetet, miszerint nem jó, ha az alkotót financiális és marketing célok befolyásolják (melyek a minőség romlását okozhatják), mégis úgy gondolom, hogy az alkotást az alkotónak kell közelebb engednie a befogadóhoz, vagy pedig meg kell különböztetnünk a befogadó rétegeket, célközönségeket. Amíg az alkotók művészeti szaknyelven beszélnek, azt csak a szakma fogja ünnepelni és érteni az alkotásokat, úgy ahogy mi (alkotók) is pironkodva, csendben lapítva hallgatnánk végig az orvosin egy idegsebészetről szóló előadást. Vannak hiányosságok az oktatásban, de el kell fogadnunk, hogy egy bizonyos szint felett nekünk is „lejjebb” kell adnunk – vagy legalábbis azt megtanulni, hogyan lehet az emberekhez szólni. Hiszen ha valamivel több is lenne a művészetoktatás az iskolákban, azt még sem várhatjuk el, hogy egyetemi műértők kerüljenek ki a középiskolai padokból, és hát a háziorvos sem latinul mondja el a hasfájásunk okát. Lejjebb adni a szakmaiságból, de nem a minőségből. Ne lepődjünk meg, ha egy Rauschenberg parafrázison csak a „képzős haverok” mosolyognak, vagy ha egy friss anyag, amely a neoavantgárd fotográfia vizuális nyelvére lett komponálva, „az utca embere” számára érdektelen, aki nem tudja (tudatosan), hogy az amit lát, 30-40 éve lezajlott. Csak azt, hogy neki már nem mai, hogy nem érti, nem aktuális számára, hiszen az őt napi szinten érő vizuális hatások mellett már kevés ahhoz, hogy benne hatást váltson ki.

Ahhoz, hogy egy művet valaki be tudjon fogadni, kapcsolódási pontokra van szükség. Ahogy a csecsemő az első botlásai alapján megtanulja, hogy elesni fáj, majd ebből rájön, hogy a másiknak is fájhat elesni (és igy kialakul benne az empátia), úgy a felnőtt ember is a saját ismeretei által tud kapcsolódni a világhoz, így amihez úgy érzi, nincs köze, az számára érdektelen lesz – vagy legalábbis érthetetlen. Nekünk (alkotóknak) kell megmutatni a nézőnek, hogy hogyan találja meg azt, ami az alkotásból rá vonatkozik, hogy ez által a műalkotáson keresztül közvetített  gondolatot elhelyezhesse saját hétköznapjaiban. Így végül egy gondolat akár pozitív változások elindítója is lehet a befogadó életében (ezt, mint alkotó, fontos célnak is tartom saját művészetemben).

“Minél rövidebb egy szöveg, annál jobb, mivel mindaz, ami szükségtelen, káros” [1]

Ha bonyolult művészetelméleti kérdéseket boncolgató alkotások értelmezésére hívjuk meg őket, (melyeket még bonyolultabb műleírásokkal látunk el) ne lepődjünk meg, ha magasröptű gondolataink elvesznek a galériák falai között. Úgy érzem az a vizuális alkotás, amelyik lexikális tudás nélkül nem értelmezhető, (vagy legalább is nem vált ki valamilyen érzetet) nem elég igaz. Az a néző, amelyikben egy görcsös formát megjelenítő  plasztika láttán megszületik a „kellemetlenség” érzete (és így célba ér benne az alkotás üzenete), elolvasva a műtárgy leírását, amely számára ismeretlen fogalmakkal és ismeretlen nevekkel van tele, elbizonytalanodik. Bonyolultabb megfejtéseket feltételez majd, amelyek megtalálásához esetleg kevésnek érezi önmagát. Nem gondolom, hogy nincs létjogosultsága azoknak a munkáknak, amelyek egy technikai kérdést boncolgatnak, vagy egy médium határai kérdeznek rá, tehát kifejezetten szakmaiak. Fontosnak tartom viszont, hogy az ilyen munkák alkotója is vissza tudja kapcsolni munkája mondanivalóját az emberi lét kérdéseihez, hogy tudjon valamit mondani arról, ki az „ember”, miért van itt és hogy milyen is valójában. (Bár tapasztalatom szerint minden elkészült munkának van ilyen üzenete, ami az alkotó sejtésén alapszik, de ennek a művész nem mindig van tudatában).

„Miután az asztal és a szék összehasonlítása nyomán kiderítettem a bútorságot, egy bútordarab és egy ruhadarab összehasonlítása során ki kell derülnie egy „magasabb” univerzalitásnak, fel egészen a piramis csúcsáig, minden univerzália univerzáléjáig, tehát egészen Istenig.” Sejtésem szerint ugyanezen a piramison (amely a realista filozófián alapszik) kell mozognia az alkotó embernek is, fel egyre magasabbra, egyre egyszerűbb megfogalmazással, egyre magasabb felismerésekig. Talán minél nehezebb egy alkotást megfejteni, annál lejjebb helyezkedik ezen a piramison. Minél univerzálisabb az alkotás, annál érthetőbb. Ezen a piramison csak az az alkotó juthat feljebb, aki képes megmászni lépcsőfokait, aki az univerzáliákat önmaga képes felfedezni és átélni.

Ha valóban célunk közelebb hozni az alkotásokat a befogadókhoz, először önmagunkhoz kell közelebb kerülni, hiszen pontosan annyit érthetünk meg az emberekből, amennyit önmagunkból megértettünk, annyit tudunk a befogadóról, amennyit önmagunkról tudunk. Bár talán romantikus gondolatnak hangzik, de én az alkotói létre mindig is úgy gondoltam, mint egyfajta papságra, vagy tanitó szerepre. A tanár, pap és művész szerepkörök többször összemosódtak vagy társultak már a történelem során, erre utal hogy a színészekét gyakran nevezték “Thália papjainak, papnőinek” vagy az hogy apró falukban gyakorta a  pap töltötte be a tanitói pozíciót is.  Dr. Daubner Béla pszichiáter, pszichológus szerint jó tanitó csak az lehet aki tisztában van önmagával, tehát aki már elindult egy önismereti úton. E nélkül egy tanár sosem lesz hiteles a hallgatók, vagy diákok szemében és úgy gondolom ez igaz az alkotókra vonatkoztatva is. Nincsen élesebb szemű kritikus egy tinédzser diáknál és azt hiszem, ugyan ilyen élesszemű az a befogadó aki egy hosszas „áltudományos” koncepció elolvasása után azt mondja: nem értem. Hogyan is érthetné, ha gyakran a művész önmaga elől is a tudatalattijába zárja az alkotás valós üzenetét, és inkább ír egy hosszas tanulmányt a médiumok változásáról, a vizuális művészet formanyelvi kérdéseiről, mintsem azt mondja egy női aktról, hogy ez a nő egyszerűen szép.

Azt hiszem, mindannyian érezzük azt, hogy a mai társadalom eltávolodott az emberségtől. Ennek okai kereshetők a szociális média hatásaiban, az újliberális gondolkodásban, vagy az kortárs individuum értelmezés nyomásában, amely az ambíció alá helyezi a szociális kapcsolatok fontosságát. (Magyarország sajnos, mind öngyilkosságok számában mind depressziósok számában élen jár.) Nekünk, alkotóknak úgy érzem, van lehetőségünk segíteni az embereknek visszatalálni egy humánusabb élethez, de ehhez nekünk is őszintének kell lennünk önmagunkhoz. Elengedni azt, mi adható el és egy olyan vizuális nyelvet használni ami eggyel mindig előtte jár az aktuálisnak, ami mind tartalmilag, mind képileg előremutató.

A alkotók mindig reflektálnak az világ rezdüléseire, éles szeműen vizsgálják a történéseket, majd emelnek ki érzeteket, hogy azt visszahelyezve a körforgásba figyelmet irányítsanak a fontos dolgokra. Ebben a folyamatban viszont nagyon fontos az, hogy mennyire tudatos az alkotó. Hogy megértette-e az ok-okozati összefüggéseket, a hatásmechanizmusokat, vagy csak besodródott a mindenkit nyomó kerekek alá, maga is e sodrás tudattalan mozgatójaként.

Az alkotó és befogadó között álló távolság másik okát a művészet globalizálódó tendenciájában látom. Önmagában egy egységes kulturális világnyelv (vagy legalábbis európai nyelv) nagyon szép és követendő gondolat, de addig, amíg az oda vezető utat nem jártuk meg, sok lépcsőt kihagyott ugrás ez. Persze el lehet menni nyugati országokba, lehet alkotni ott ért hatások alapján, de azzal itthon csak az fog tudni azonosulni, aki maga is megélte azt. Nem kizárt, hogy ennek az útnak a bejárása a kulturális elitben már lezajlott, de ez csak egy szűk rétege társadalmunknak, nagy tömegeket sajnos nem ért el (kulturális elit alatt nem a nemzeti médiákat illetve a kormányhoz köthető szervezeteket, hanem a valóban minőségi művészettel foglalkozó intézményeket értem). Lehet itthon nyugati művészetet csinálni, ottani vizuális nyelvet követni, olyan élethelyzetekre reflektálni ami kint megélt, de itthon az mindaddig csak import marad, amig az itthoni viszonyok nem nőnek fel hozzá. Magyarország történelme igen bonyodalmas, rengeteg sebet szerzett nép vagyunk. Ezen már visszamenőleg nem tudunk változtatni, viszont amíg nem dolgozzuk fel, addig előre lépni sem tudunk. Erre az ingoványos talajra ráhelyezni bármit, igen veszélyes. Sajnos hiányát érzem egy lokálisabb művészetnek. Nem nemzeti érzelmekre gondolok, hanem arra, hogy minden országnak vannak saját szimbólumai, eseményei, amik csak az azt átéltek számára egyértelműek, külső szemlélőnek csak egzotikumként hatnak. Persze senkitől sem akarom elvenni a lehetőséget, hogy világhírű legyen, de ha arról beszélünk, hogy miért van ez a távolság néző és alkotó között, akkor nem hagyhatjuk figyelmen kívül hogy hol vagyunk, kik vagyunk és mi történt velünk. Gondoljuk csak Magyarország alkohol fogyasztási szokásaira, amely 3-4 literrel volt több az Szovjetunió alatt mint az akkori európai átlag. Vajon feldolgozta-e már ez az ország hogy egy teljes generáció nőtt fel iszákos szülőkkel? Persze nem mindenki ivott, de az alkohol fogyasztás jelentős társadalmi probléma volt. Úgy gondolom hogy feldolgozatlan múlttal se kulturálisan, se az oktatásban, se a politikában nem fogunk tudni előre lépni, hiszen nem elég ismernünk a múltunkat, de meg kell értenünk azt és látni a hatásait, hogy változtatni tudjunk a jövőn.

Félelmetes, hogy milyen hatalmas tudással rendelkezünk az emberi elméről és még félelmetesebb, hogy erről egyáltalán nem veszünk tudomást.  

Sztrehalet Oxána

2017. június 5.

 

[1] Forrás: Vilém Flusser: Az írás. Van-e jövője az írásnak? : 5. fejezet: Szövegek (Balassi Kiadó – BAE

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s