Mindig születhetnek új kritikai műfajok -Interjú Nemes Z. Márióval

Molnár Ráhel Anna.: Kérlek foglald össze a Független Mentorhálózat működését, és az indulásának környezetét, előzményeit.

Nemes Z. Márió.: Ez egy reakció arra a helyzetre, amit a Kárpátmedencei Tehetséggondozó Non-profit Kft. (KMTG) és az Előretolt Helyőrség Íróakadémia megjelenése jelentett az írószakma számára. A tehetséggondozás az irodalmi térben is rég óta tőkehiánnyal működik, 2010 óta pedig aránytalanná vált a pénzek elosztása. Az MMA megjelenése az irodalmi életet is átalakította. Ezek az átalakulások befolyásolták az NKA döntéseket és a különböző támogatási rendszereket is. Kialakult egy asszimetria, és egyáltalán a források csökkenése.

Mindez egy erős centralizációs törekvés része volt, ami viszont – a képzőművészettel és a színházzal összehasonlítva – az irodalmat relatíve később érte el. Ennek nem tudom a pontos okát, de azt gondolom, hogy kultúrpolitikailag az irodalom talán nem számít olyan fontos műveleti terepnek. A színház sok embert megmozgat a közéleti üzeneteivel. A képzőművészet reprezentatív tereinek megszerzése, mint a Műcsarnok, fontosabb kultúrpolitikai lépésnek tűnnek. Ehhez képest az irodalomban ezek a hatások egy kicsit később váltak igazán érzékelhetővé, de a centralizációs kultúrpolitika ezt a szcénát is elérte.

Sok fiatal írószervezet, mint a FISZ, de különösen a JAK a túlélésért küzd. Nem tudják a működésüket, programjaikat finanszírozni, nem tudnak honoráriumot fizetni, az FKSE-hez hasonló szintű kiszolgáltatottságban működnek. Ezzel párhuzamosan korábban is működtek tehetséggondozó kezdeményezések. Ide tartoznak mindazok a műhelyek, amelyek pl. folyóiratokhoz kötődnek, pld. a Műútnál, Kabai Lóránt vezetésével és a JAK-nak is voltak ilyen kezdeményezései. Ezek minimális pénzből vagy ingyen működnek. És ebbe a térbe robbant be egyszercsak ez a KMTG és az Íróakadémia mamutszervezete.

A KMTG ebben a helyzetben sokak számára az MMA egyfajta ifitagozataként tűnt fel. A dolog eredettörténetét maga Orbán János Dénes többször is úgy interpretálta, hogy jókor volt jó helyen, jó ajtón kopogtatott. Ő tud kopogtatni. Ez az ő képessége és nem érti, mi a probléma. Aki valamit akar, az kopogtasson nála, mint kapuőrzőnél. Ez mindenkit megdöbbentett, de nem lehetett mit csinálni. Volt egyfajta szakmai ellenállás. OJD lobbizott sokaknál, hogy lépjenek be mentorként ebbe a szervezetbe. Tudni kell, hogy a mentorok komoly fizetést és juttatásokat kapnak, tehát ez egyfajta financiális biztonságot is jelenthet.

A legújabb hírek szerint vannak olyanok, akik az Előretolt Helyőrség Íróakadémia vezetőségébe tartoznak és most vették be őket az MMA-ba, tehát látható egy közeledés. A taktika nagyon hasonlónak tűnt: kialakult egy mamutintézmény, ami tisztázatlan és átláthatatlan módon kap kormányzati támogatást, sőt, domináns módon hatalmas összegeket. Az Íróakadémia megalapítására 150 millió forint támogatást kapott, ami az irodalmi szakmában hatalmas pénz. Fiatal írószervezetek ennek kb. a tizedéből gazdálkodnak.

M.R.: Ez a képzőművészeti szcénában is nagyon hasonlóan csapódott le, bár más formában.

 N.Z.M.: Igen. Ugyanakkor fontos látni, hogy bár ez egyelőre egy irodalmi szervezet, OJD az alakulásnál elmondta és azóta többször is hangsúlyozta, hogy összművészeti céljaik vannak. Elképzelhető, hogy beindul ennek egy képzőművészeti vetülete is. Miért ne indulhatna? Pénzük van rá. A szlogen a tehetséggondozás és  a képzőművészetben nincs konkurencia, nincs csábítás. A fiatal generáció a képzőművészetben nem éli át azt a csábítást, amit az MMA jelent egy idősebb korosztály számára. Nincs még dilemma.

Az irodalomban már van dilemma. A fiatalokat is beledobták egy olyan helyzetbe, ahol akár 18-20 évesen komoly politikai döntéseket kell hozniuk a saját pályájukkal összefüggésben. Azt hiszem ez a legnagyobb teher amit a fiatalokra ró ez a szervezet, hiszen azzal, hogy beleviszik őket egy ilyen helyzetbe, adott esetben kiteszik őket a stigmatizálódásnak. Így pályákat és életeket lehet rongálni. Ez hatalmas felelősség, végső soron erősíti az irodalmi szakma és a fiatal, irodalommal foglalkozni akaró emberek kiszolgáltatottságát.

M.R.: Erre a kiszolgáltatottságra adott reflexióként indult el a Független Mentorhálózat.

 N.Z.M.: 2017 elején vált nyilvánossá, hogy a kormány további 400 millió forinttal támogatja az Íróakadémiát. És mit lehet csinálni egy ilyen helyzetben? Semmit. Az irodalmi közegben ez az egész ügy nagyfokú frusztrációt és tehetetlenség érzést okozott.

A mentorhálózat ötlete Ijjas Tamás saját felajánlásából indult ki, miszerint egy évig mentorál egy fiatal tehetséget, szakmai tanácsokkal látja el, és mindezt ingyen és bérmentve. Ő is jelezte, de nem hangsúlyozta a kezdeményezése viszonyát az Íróakadémiával. Úgy fogalmazott, hogy ez a triggere. A kontextus amiből kinőtt, de akkor ennek nem volt még ilyen erős közéleti üzenete.

A Független Mentorhálózat ebből indult ki. Nagyon megtetszett Tamás ötlete, és úgy gondoltam csatlakozni kellene. Olyan lehetőségnek tűnt, amivel valahol megszüntethető a tehetetlenség. Szimbolikus, közéleti állítást lehet megfogalmazni – kritikát az Előretolt Helyőrség Íróakadémiával szemben, de úgy, hogy ugyanakkor mégis pozitív dolgokat termelsz. Segítesz embereken. Úgy lépsz be egy közéleti performanszba, hogy szakmai munkát végzel, nem aktivista akciókba kezdesz. Ez egyszerre tűnt biztatónak, pozitívnak és proaktívnak.

Néhány emailváltással összeállt egy 10-15 fős csapat. A nyilatkozatunkban már hangsúlyoztuk ennek a kritikai- és közéleti gesztusjellegét. A kezdeményezés futótűzként ment végig a szakmán. Úgy 100 mentor jelentkezett. Nem akartunk szűrni, az én elképzelésem szerint mindez egy hálószerű, mellérendelő működést jelent. Ha valaki beáll mentornak, a program az ő személyes szakmai felelőssége. Nem akartunk intézményt alkotni abban az értelemben, hogy irányítást vagy minőségellenőrzést végezzünk. Több százan jelentkeztek és minden mentorhoz annyi fiatal került, amennyit vállalt. Hozzám négyen kerültek, de a legbőkezűbb (vagy tékozlóbb)  mentor Kukorelly Endre volt, aki 8-9 embert is vállalt. Figyelni, követni, olvasni, tanácsokat adni nagy munka és  felelősség.

M.R.: Hogy tervezitek, milyen formában lesz megjelenése a munkátoknak?

N.Z.M.: Sok ajánlat és megkeresés futott be. Folyóiratok vers- vagy szövegblokkokat mutatnának be a mentoráltak munkájából, vagy írótáborokban mutatkozhatnának be. Én azt gondolom, hogy ha egy mentor el akarja küldeni a mentoráltját egy ilyen helyzetbe, tegye. Ezek individuális döntések. A mentorhálózat nem szervezetek és fórumok közötti intézményi kapcsolatként működik, hanem atomisztikusan.

M.R.: A mentorprogram működésében egyértelmű a kritikai attitűd, de a mentoráltak munkájában milyen súllyal van jelen az irodalomkritika? A kortárs képzőművészet területén kevés a fiatal kritikus, hogy működik ez az irodalomban? Mik a metszéspontok?

 N.Z.M.: Nehéz összehasonlítani ezeket a szcénákat. Banális különbség, de az irodalmi közeg mégiscsak szövegalapú. Ebben a közegben mindenki ír, ez pedig a kritikai reflexiót is segíti. A mentorhálózatban mentornak nem csak írók és költők, de kritikusok is jelentkeztek. Mondjuk 80%-ban költők keresnek mentort, kevesebben prózaírók és a kritika kis százalék, de olyan mentorok is vannak akik mondjuk szépirodalommal és kritikaírással is foglalkoztak. Ez elég sűrűn fordul elő a szcénában.

Összehasonlítva a képzőművészeti és irodalmi közeget úgy érzem, hogy az irodalomkritika versengőbb, nyíltabb, direktebb. Relatíve több a negatív és merész kritika. Azzal együtt, hogy itt is túl sok az affirmatív, vagy félrebeszélő szöveg, az irodalmi vitakultúra mégis élesebbnek mondható mint a képzőművészeti kritika.

Vannak ún. kritikai kerekasztalok, tehát pld. az ÉS kvartett. Öt kritikus vitázik egy-egy könyvről, majd a vitát le is közlik. Itt a kritikusoknak pontozniuk kell a könyveket. Ez talán kicsit bulváros fogás de mégis segíti a konkrét  ítéletalkotást. Hasonló kritikai beszélgetésre lehet mondani több példát is, ezzel együtt sok minden mégsincs kibeszélve, még több vita, több éles helyzet kellene.

A másik fontos szempont, hogy nagyon sok az irodalmi folyóirat. Magyar nyelven szépirodalmat és kritikát közlő folyóiratból közel 50 működik – ebben benne vannak a határon túli lapok is. Ez európai szinten is unikális. Ezek a médiumok mind igénylik a kritikát, így sok is születik. Egy elsőkötetes szerző művéről simán publikálhatnak egy tucat kritikát. Ezzel szemben egy fiatal képzőművész első nagy kiállításáról alig születnek írások.

M.R.: Korábban említetted, hogy a fiatal írók szocializációját intézmények helyett alapvetően a közeg teremti meg. Talán ez a szakmai közvetlenség is segít ebben. Másképp jelenik meg a szakmaiság. De mindkét közeg nagyon kicsi, és a kritikai beszédet is befolyásolja az az óvatoskodás, ami ebből a szűkösségből adódik. Összekeverednek a személyes és szakmai dimenziók amitől a képzőművészeti közegben nehezen tudunk megszabadulni.

 N.Z.M.: Az irodalomban is hasonló a helyzet. A szűk szcénából adódó problémát belterjességnek is nevezhetjük. Én egy idő után elkezdtem képzőművészeti közegbe járni, ott még nem ismertek annyian, és ez felszabadító érzés volt. De a szűkösség kérdésével foglalkozni kell. Egyes kritikusoktól hallottam olyat, hogy szándékosan nem mennek írók közé, mert ha beleereszkednek ebbe az akolmelegbe, az túlságosan is befolyásolja őket. Ez ismert érv, de én nem tartom életszerűnek. A valóságban nem lehet megcsinálni, és nem is tartom annyira merésznek. Az sokkal nagyobb kihívás, sokkal hitelesebb, ha benne vagy a közegben. Kívülről lődözni sok esetben sokkal könnyebb, mintha úgy fogalmazol meg kritikus véleményt, hogy tudod miről és kikhez beszélsz, és úgy vagy képes felvenni egy kritikai távolságot. Ez effektívebb és hitelesebb is.

M.R.: A képzőművészeti egy szuperérzékeny közeg. Ennek részben a szakma zártsága az oka – nincs arra kondicionálva a közeg, hogy folyamatos reflexiókon keresztül formálódjon. Nehezen tűrik/tűrjük a kritikákat és ez a kritikusra is visszahat.

N.Z.M.: Persze, hiszen nincs kritikai kultúra. A képzőművészetben azt tapasztaltam, hogy bizonyos dolgokat sokkal könnyebb kiszervezni az ember fókuszából, és úgy tenni, mintha az nem lenne. Ez az agyonhallgatás szörnyen veszélyes gyakorlata. Ha valakit tényleg tönkre akarsz tenni kritikusként, akkor soha nem mondasz mondasz róla semmit. Ez a legnagyobb büntetés, és ezt a fajta hozzáállást azért lépten nyomon látni a képzőművészeti életben, de az irodalmi kritikában is.

Aránykérdésekről van szó. A képzőművészeti kritikában utalásszerű félmondatoktól halálra sértődnek emberek, holott sok esetben ezek nem is számítanak kritikai megjegyzéseknek, csak aki olvassa szubjektivizálva “félreolvas”. Pontosan ezért tételeznek mögötte személyességet. Ez hermeneutikai paranoia. Én is beleütköztem ilyesmibe egy-egy képzőművészeti kritikai szövegem kapcsán, de én egy más kritikai kultúrához szoktam. Ezek a reakciók egy közeg tűrőképességét mutatják fel – hogy milyen az immunrendszere a szcénának. Az irodalomkritikában gyakoribbak azok a komoly kijelentések, amik akár meg is semmisíthetnek életműveket, a képzőművészetben viszont nagyon keveset viselnek el. Más a két közeg immunrendszere.

Az irodalomban az egy bevett dolog – és ezt el kéne tanulni a műkritikában –, hogy a kritikus idézi a másikat. Hivatkozzuk egymást, és építkezzenek egymásra a kritikák, mert a ezek összecsomózódnak, amiből már egy hálózat áll össze. A kritikus örül, ha a másik kritikus hivatkozza. Hiszen ez egyfajta  feedback, amitől látható lesz hogy nem szolipszisztikus világban élünk,  ahol emberek egyes-egyedül néznek kiállításokat. Mert a kritikákból ez jön le, hogy a kritikus látta, és senki más.  Ezeket a közegtágító kereszt hivatkozásokat kellene gyakorolni.

M.R.: Igen, akkor pillanatok alatt kialakul egy-egy kiállítás és szereplő története, amit aztán bármelyik irányba lehet folytatni. A következetesség hiányzik.

N.Z.M.: Ennek kapcsán a kritika funkciójáról és relevanciájáról is lehetne beszélni.  Nem tudom a képzőművészek ezt hogy élik meg, én az irodalom kontextusában ezt több perspektívából, több szerepből is figyeltem.  Fiatal költőként azt tapasztaltam, hogy fontos tapasztalatot jelent az akár egy generáción belüli kritika reflexió.  Olyan perspektívából láthatjuk egymás törekvéseit, amik mások számra esetleg nem hozzáférhetőek. Az én költő generációmnak megadatott, hogy ott volt legalább 5-6 egyidős lírakritikus, akik figyeltek ránk és rendszeresen írtak a munkáinkról. Ennek nagy jelentősége volt a költői identitás és nyelv kiérlelésében. Volt egy állandó szakmai figyelem, és nem a művészeti tér “felsőbb” részéről, hanem egy nemzedéki diskurzus kritikusok és művészek között.

M.R.: Képzőművészetben vannak hasonló példák, bár más rendszerben. Ilyen a (2) hét műtárgya is, ami kifejezetten a párbeszéd platformja próbál lenni. Egész más műfaj, amikor élőszóban beszélünk művekről, de ezek a kezdeményezések is beszédesek, mindenki érzi a párbeszéd hiányát, ugyanúgy, ahogy a 2000-es évek elején. Ez viszont nem az írásban találja meg a platformját. Lehet, hogy a nyomtatott kritikával párhuzamosan alternatív felületeket kellene kialakítani.

N.Z.M.: Mindig születhetnek új kritikai műfajok. Az irodalmi térben jelenleg a slam-poetry jelensége tűnik még mindig megosztónak. Elkülönbözik, új szubkultúrát hoz létre, ugyanakkor ezer szállal kötődik is  a költészeti szcénához. Viszont slam-kritikáról nem nagyon beszélhetünk. A slam-versenyeken azonnali reakció van, nem diszkurzív feedback, pedig látszik, hogy ott is szükség lenne erre. Ugyanakkor nem biztos hogy olyan típusú kritika beszédmód kell, mint ami a lírakritikában uralkodik. Lehet, hogy a slam mediális jellegzetességéhez jobban idomuló verbális és/vagy podcast-szerű kritikákat kellene létrehozni.

M.R.: A szóbeli kritikára én is rég óta gondolok, hiszen az is hozzájárul a kritika hiányához, hogy egyre kevésbé olvasnak az emberek. Van helye, de az olvasáskultúra is teljesen átalakult. Más az érzékelés és az igények.

N.Z.M.: Szerintem ez nem tragikus dolog, ugyanakkor a kritikai közegnek alkalmazkodnia kell a megváltozott befogadói és technológiai viszonyokhoz.

 

 

 

 

 

 

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

w

Kapcsolódás: %s